Ősz van megint, lehulló levelek
varázsát nézem. Szívem megremeg.
Sodorja szél, aztán a földre hull,
de akad köztük, ami nincs sehol,
mert újra, s újra fel, magasba száll,
nem is levél, boszorkány, vagy halál?
Vagy álom, mely csak a lelkünkben él?
Köd? Látomás? Mégis mindent megér.
Felejtenéd, de többé nem lehet,
bár híre sincs, s nem jön más üzenet
csak ősz, csak fény, csak hulló levelek.
Töppedt avart rugdosva lépkedek.

Tőlem panaszt ne halljon senki.
Amíg van út, tovább kell menni.
Avart rugdosva? Foszló álmokat
számolni? Évet , hetet, napokat?
Mérlegre tenni, hogy mit értem el?
Nem érdemes. Az idő másra kell.

A meglévőnél százszor többet ér
az, ami csak a képzeletben él,
mert álmaidban mindig visszajár
mint múlt tavasz, mint izzófényű nyár,
mint őszi csend, mint szálló csöpp levél,
utána kapnál, több a semminél…
Kérdezheted, csak álmodban felel.
S ha nem kérdeznéd többé? Ne tagadd!
Hajnaltájt megszorítja torkodat…

Aranynapoknak ezt az időt azért neveztem el, mert a szeptember színe az arany. A levegőben apró ragyogó szemecskék tündökölnek, és ha az ember a hegytetőről a síkságra néz, úgy látja, hogy a tájat fénylő aranypor vonja be. A ragyogó ködben, a csillogó párában a kertek lustán pihennek s ettől a szendergő lassúságtól érik meg a szőlő, válik az alma habossá, ízesedik meg a dió, a mandula, az őszibarack és a szilva. Arany mézben úszik a föld és a napfény úgy fénylik, mint a sárga olaj... Reggel tavasz van, délben nyár, este ősz, az akác virágzik, a cinke szól, az erdei pacsirtát egész éjjel hallom a völgyből, olyan ez az idő, mint az egész év összefoglalása, de kimondhatatlan békével és szelíden, mintha bölcs emlékezet képe lenne, s a bűbájos melankóliába feloldaná. Valahányszor az aranynapok elkövetkeznek, én elindulok, hogy létükben részesüljek, mindig kapok valamilyen belátást, mintha az év munkája akkor érett volna meg, és szüretelésre készen állna...

Megszűnnek a nyomasztóan fénytelen napok, ragyog a fény, és melegen simogatja arcunkat, szívünket. És ennyi elég is. A génjeinkben hordozzuka a fészekrakás ösztönét, és bár kezdünk fütyörészni, mint a madarak, azért ott bent mocorog valami. Egy kicsit - vagy nagyon - nyitottabbak vagyunk, tettre készebbek az érzelmek terén is és ez bizony nagyon jó érzés. Ha ilyenkor a kedves megfogja a kezünket, megcsókol, vagy megsimogat - már érezzük a bizsergést. Egy séta, egy kirándulás a rohanó hétköznapokban csodákra képes. Át kell élni ezeket a pillanatokat, mert érdemes, ez az élet szép oldala, ezért élünk. Ki kell használni a fiatalság minden pillanatát. Egy szerelmes tavaszi nap sok szépet ad. Legyen rá idő, mert különben csak forgunk, mint a cica a farkára kötött játék után. Mire pedig rájövünk, hogy soha nem érjük el, amit kergetünk, már rég késő. Már egész más illata lesz a szélnek, és csak a ráncokat mélyíti a tavaszi nap.

Nyár kacsint be az ablakon egy tikkadtságos hajnalon, fénye a redőnyt törve át magával füröszt hűs szobát. Paplant ébreszt és takarót, lajháros-lusta ágylakót, tarisznyájában új virág, - nem kap a szirma hőgutát -, s van benne friss vakáció, egy tópartra szánt rádió, fecskék cikázó röpte száz, veríték-lázas kerti ház… A dinnye tőle cukrosul, nevet a Nap rá huncutul, izzad az erdő, fű, a rét, patak párolog, és az ég szinte önmagát fényli szét. Vihar, ha orvul mennydörög: kugliznak fönn az ördögök, fürge felhő száll, dús-esős, lenn fű között időz az őz, hisz’ messzi még az ősz, a csősz.

Hogy miért szeretem azt őszt a legjobban? Rabul ejtenek a szinei, a termékenysége és gazdagsága. Szeretem az őszt! A sétákat az őszi napsütésben, a ködös reggelek frissességét, a pulóveres délutánok mélázását, a sárguló-vörösödő levelek szépségét. Szeretem az őszt, mert a tavasz után a másik időszak, ami magában hordozza az újrakezdés izgalmát. Mindig az jut ilyenkor eszembe: "Milyen lesz a tél"? "Már nincs messze Karácsony." Akaratlanul is végigfutnak az agyamban az elmúlt hónapok eseményei - a nyári hőség, sok találkozás, a vidám esték. Ehhez képest most csönd van, ami időt ad a léleknek az év végi-év eleji ünnepi időszakra való készüléshez. Szeretem az őszt! - szőlő, alma, dió, a szüreti jövév-menés a faluban, a reggeli dér a füvön, a sülő tök illata, a vadgesztenyegyűjtés, a fák alatt összegyűlő ezernyi színű avar. Ebben az évszakban együtt van minden: múlt, jelen és jövő. A tavaszi-nyári emlékeket elraktározom, várom a telet a maga csöndes, ünnepi meghittségével, miközben a szomorkásan szép őszben arra gondolok: megint elrepült egy nyár, de itt van az ősz. Az én őszöm!