Élj úgy mint Spongyabob: nevess egész nap a semmin, és idegesítsd a rosszakaróidat, avval hogy boldog vagy.

Az nem jó, ha mindig csak adsz.. Mindig csak te adsz. Kell, hogy visszafelé is működjön a dolog, kell, hogy legyen visszacsatolás. Tudod, kell az egyensúly.. Mert az, ha csak te keresed, te hívod, te írsz neki, csak te akarsz találkozni, csak neked fontos, hogy mi van vele, az nem jó. Tudod, egy idő után természetessé válhat számára, hogy bármit kérhet, bármit tehet, mert te úgyis elnézed neki, mert nem akarod elveszíteni. Magabiztossá válik, és kényelmessé. És a legrosszabb az egészben az, hogy mindeközben te boldogtalanná válsz. Mert érzed, hogy egyoldalú a dolog, de valamiért annál inkább kapaszkodsz belé. Azt gondolom, hogy meg kell tudni húzni a határvonalat a szerelem és az önfeladás között.

Ne ijeszd el magad az élettől azzal, hogy csupán a gondokról s a bajokról képzelegsz. Ne vetítsd előre még nem létező, se ne éleszd újra letűnt bajaidat. Amikor gondok kínozzák sorsod, tedd fel a kérdést: mi az, ami most elviselhetetlen? A választ magad előtt is szégyellni fogod – sem a jövő, sem a múlt nem nehezedik rád, mindig csak a jelen. Az előbbi talán be sem következik, az utóbbi pedig már régen elmúlt. A jelen súlya a kisebbik, ha körülhatárolod. Milyen ember az, aki még a jelent sem képes önmagában elviselni? – Ha félreteszed, ami bánt, máris a legnagyobb biztonságban érezheted magad. Vajon ér-e annyit bármilyen dolog, hogy lelked rosszul érezze magát miatta? Találsz-e valamit, ami miatt érdemes a bánkódáshoz lealacsonyodnod; sóvárgó, magába süppedő arccal csüggedned valami mulandó felett? Emberrel nem történhet meg, ami nem emberi; ahogyan ökörrel, szőlővel, kővel nem eshet meg olyasmi, ami ökörhöz, szőlőhöz, kőhöz nem illik. Isten nem sújt olyannal, ami elviselhetetlen. Ha egy külső jelenség bánt, tulajdonképpen nem maga a jelenség nyugtalanít, hanem a róla alkotott elképzelésed. Márpedig csak tőled függ, hogy ezt megszüntesd. Ha a rossz érzés oka a lelkedben rejlik – tulajdonoddá, elválaszthatatlan részeddé lett -, ugyan ki akadályozhatná meg hogy hibás felfogásodat magad orvosold? Amikor nem teheted meg, amit helyesnek tartasz, nem okosabb-e megújult erővel tevékenykedni, mint felette bánkódni? Ha megtetted, amit tenned kell, az eredménytelenség oka nem benned rejlik. A dolgokat elfogadni tudni annyi, mint helyesen értelmezni. Ha ezt megértetted, semmi felett nem kell bánkódnod: az út a te utad, a természet mérte rád – neked csak járnod kell rajta.

Aki a másik embert elítéli, az tévedhet, aki megbocsát neki, az sohasem téved. Annyira vagyunk lelkileg egészségesek, amennyire képesek vagyunk megbocsátani a minket ért sérelmekért. A megbocsátás sokszor egészen természetellenes dolognak tűnik, merthogy az igazságérzetünk azt mondja, hogy az embereknek igenis meg kell fizetniük azért a sok rosszért, amit tettek. Ám a megbocsátás a szeretet ereje, amivel megtörjük a természet törvényét. A vádaskodásra, és haragtartásra való hajlam gyerekes, és beteges tulajdonság. A haragról való lemondás, a megbocsátás képessége az ismertető jegye az igazán felnőtt embernek. A megbocsátás önös érdek. Minden megbocsátás annak válik a javára, aki megbocsát, mivel a megbocsátás kihat a lelki nyugalmára. A megbocsátás nem a másik fél érdekét szolgálja. A másiknak sokszor sejtelme sincs arról, hogy meg kellene bocsátanunk neki. Talán nem is emlékezik arra, hogy megsértett minket. A megbocsátás saját érdekünkben történik. Az egészségünk érdekében. Szükségünk van rá a gyógyuláshoz, mert ha megrekedünk a dühnél, a lelkünk sorvadni kezd. Megbocsátani annyit jelent, mint lehetővé tenni magunk számára azt, hogy nyugodtan aludjunk. Ha nem tudunk megbocsátani, nem tudunk jót akarni, akkor saját magunkat tesszük boldogtalanná, mert képtelen együtt lenni a szívbéke és a gyűlölet. Tehát éppen az ellenség kívánságát valósítjuk meg, vagyis ártunk önmagunknak.

Néha csak ámulok az embereken, hogy mennyire önzőek, hogy mennyire nem számít nekik az, hogy egy másik ember mit érez. Az emberek 80%-a azt hiszi, hogy nagyon penge és semmi nem állhat az útjába. Olyan emberek siránkoznak jobb életért, akik saját magukkal sincsenek tisztába. Persze nem tudják bevallani maguknak, hogy talán bennük van a hiba. Nem az a lényeg, hogy milyen tárgyaink vannak, hogy mivel tudunk kitűnni a tömegből. Csak egy valamivel tudunk kitűnni a tömegből, azzal, hogy olyat adunk, amit más nem tud. Sokkal fontosabb egy emberi érzés, egy jó szó, egy megértő beszélgetés, mint az, hogy milyen telefont emelünk a fülünkhöz, hogy milyen kocsival járunk, vagy hogy mit vettünk. Az ember csak akkor értheti meg milyen fontosak neki ezek a dolgok, ha egy olyan dolog történik, amire nem számított... Akkor már sokkal fontosabb egy ölelés egy megértő szó, mint bármi más. Csak az a baj, hogy sok ember már későn jön rá, hogy mennyire fontos is lett volna szeretni és megérteni a másikat Mindenkinek szüksége lesz egyszer arra a törődésre, amit lehet, hogy már régen eljátszott. Úgy kell élnünk, hogy lesz holnap is és semmibe nem kerül egy jó szó, vagy megkérdezni a másikat, hogy hogy van, segíteni neki nem kell, hogy az anyagi jellegű legyen, éreztetni vele, hogy fontos. Mert egyszer mindenki fontos volt valakinek!!!