Vannak emberek, akikkel nem lehet beszélni. Nem, ez így nem igaz; nemcsak beszélni nem lehet velük, hanem semmi mást sem. Egyszerűen összeomlik minden. Vagyis inkább felépül. Egy fal. És az egész olyan kellemetlen lesz. Inkább elköszönnénk, és mennénk. El onnan. De azért előtte még húzzuk – pedig tudjuk, hogy felesleges. Nem a mi hibánk, de nem is másé. Azért talán mégis a miénk. Vagy másé. Persze vannak még emberek. Már messziről észrevesszük, majdhogynem érezzük őket. Semmi erőltetettség, minden magától megy. Félszavak. Csillogó szemek. Felpörgünk… Náluk van a kulcs. Vagy legalábbis tudják, mi az.. És felhúznak, mint azokat a játékokat a régvolt időkből. De van, mikor ők is elveszítik a kulcsot. Kínos pillanatok közepette keressük, és más nem illik a zárba. Majd legközelebb. Nem kell idegeskedni. Nem hagynak cserben. Soha. Ők a Kulcsemberek. A mi Kulcsembereink...

Mi az, ami képessé tesz bennünket, hogy elérjünk egy célt, egy álmot? Csak ez a kis szó: akarom. Nincsenek leküzdhetetlen akadályok, csak emberek, akik nem hisznek az akadályok legyőzésében.

Van a zene... Az csodálatos. Mindent elmond neked, és mindent elmond rólad. A zene, ami egy fehér lapon a laikus számára csupán különféle jelek valamiféle megfoghatatlan, értelmezhetetlen halmazának tűnik. De az értő szem már látja a dallamot, ami lelkében életre kel, amit másokkal megoszt. És ebben a pillanatban a zene már nem csak a hangok meghatározott sorrendjét jelenti. Ettől kezdve a barátod. Beszél hozzád, mesél neked, végigvisz tájakon, érzelmeken, életeken. Ha szeretsz valakit, elmondja neki. Ha félted őt, helyetted beszél. Szavakkal, vagy akár szavak nélkül mutatja meg érzéseidet neki. Mesél, mesél, mesél. Igen a zene él, életet ad. És összeköt embereket, szíveket, lelkeket. Amikor a másikkal, akivel ezt a dallamot meg szeretnéd osztani, együtt hallgatod, és tudod, érzed, hogy számára ugyanazt mondja, ugyanazt meséli. Amikor a zenében megértitek egymás gondolatait, érzéseit, ugyanazt élitek át, élitek meg. Akkor, abban a pillanatban a zene híddá válik, és így köt össze. Vele.

Van az ölelés... Az ölelés, ami túl van minden szavakba foglalható érzésen. Az ölelés, amely kimondja ezt a nem létező szót. Az ölelés, amely titokzatos úton adja tovább a szív érted-dobbanását. Az ölelés, amely nem átölel, hanem körülvesz, magába zár, elrejt, megóv. Az ölelés, ami fényes nappalod és édes álmos éjjeled. Az ölelés, ami ételed, italod, társad, életed. Az ölelés, amelynek neve van, létezik, lélegzik, él. Az ölelés, aki szeret téged, érez téged, benned van. Az ölelés, aki magát adja neked ölelésében. Létezik ilyen ölelés.

Olyan régóta élek ezen a földön. Sose tagadtam le a hibáimat. Nem szeretem a tökéletes embereket. Megéri, hogy búra alatt élj, csak mert attól félsz, hogy megsebesülsz? Van értelme lakat alá zárni a lelkedet, csak azért, nehogy kirabolja valaki? Éld az életet, ahogy neked tetszik. És amikor mélyre kerülsz, legyen bátorságod kimondani: Csak azért sem adom fel! Kezdem elölről! Semmi nyavalygás vagy siránkozás! Az élet szép, fiatalember, feltéve, hogy éled. Amikor vele együtt haladsz. Néha sárban, máskor meg rózsakertben. Őrizd meg az emlékeidet, és lépj tovább... Bolyongás a létünk ebben a világban. Bolyongás ég és föld között.